Jelenleg anya szüleinél lakunk az öcsémmel, aki még csak most töltötte a tizenötöt. Kölcsönösen tartjuk egymásban a lelket, de nem tudom mi lesz, ha elköltözöm. Gyámságot akartam vállalni felette, de hiába vagyok nagykorú, mivel nincs állandó keresetem, visszautasították a kérelmemet. Most azért harcolunk, hogy a nagyiék lehessenek a törvényes gyámjai, de erősen ellenkeznek és mindenáron nevelő szülőkhöz akarják dugni. A telefon ütemes csörgésére felkapom a fejem és az asztalhoz sétálva meglátom a már jól ismert számot.
-Kwon HaNeult keresem.-szól bele egy mély férfi hang.
-Én vagyok az.-válaszolom neki tömören.
-Jó napot! Lee MinKi vagyok a gyámügytől. Az öccse, Jason miatt telefonálok és...
-Nem érdekel. Megmondtam, hogy nem tartunk igényt nevelő szülőkre. Nem bírják megérteni? Mert ha nem, szívesen bemegyek és magára borítom az asztalt.
-Kisasszony, kérem nyugodjon meg!
-Nyugszik a halál. Nem viszik Őt sehova, erről saját kezűleg gondoskodom!-csapom le a telefont és próbálom visszatartani a feltörekvő sírásomat. Nem elég, hogy apáékat elvesztettem, még az öcsémet is el akarják venni tőlem?
-A gyámügy volt megint?-dugja ki a fejét Jason a szobája ajtaján, majd meglátva az asztal fölé görnyedő testem, ijedten szalad hozzám.
-Nem engedem, hogy elvigyenek.-préselem ki magamból a szavakat, utat engedve a könnyeimnek.
-Nyugszik a halál. Nem viszik Őt sehova, erről saját kezűleg gondoskodom!-csapom le a telefont és próbálom visszatartani a feltörekvő sírásomat. Nem elég, hogy apáékat elvesztettem, még az öcsémet is el akarják venni tőlem?
-A gyámügy volt megint?-dugja ki a fejét Jason a szobája ajtaján, majd meglátva az asztal fölé görnyedő testem, ijedten szalad hozzám.
-Nem engedem, hogy elvigyenek.-préselem ki magamból a szavakat, utat engedve a könnyeimnek.
-Neul...Hé, nézz rám! Ne sírj! Hol van a nagy pofájú nővérem, aki kemény, akár egy szikla?-ölel magához a már most magasabb kis testvérem.
-Mi az, hogy nagy pofájú? Kérsz egy pofont?-kúszik az arcomra egy halvány mosoly.
-Legalább akkorát, hogy két falat kivigyek egymás után!-néz a szemembe halál komolyan, de egyikünk sem bírja sokáig és egyszerre törünk ki nevetésben. Anyáék halála előtt mindig ilyen fenyegetéseket vágtam a fejéhez, mire rendszerint csak kiröhögött, én meg tovább idegesítettem magam rajta. Igazság szerint sosem voltunk igazán jó testvérek, de rosszak sem. Volt, mikor mindennél jobban utáltuk egymást és volt, mikor nem tudtunk létezni a másik nélkül, bár bevallom az utóbbi elég ritkán fordult elő.
-Sétálunk? Elmehetnénk a folyóhoz megnézni a naplementét.-veti fel az ötletét, miután realizálja, hogy némileg jobb hangulatot idézett elő.
-Mióta vagy ilyen nyálas?-kuncogok, miközben megindulok a szobámba, hogy magamhoz vegyem a cigim, majd visszatérve a konyhába szorgos körmölésbe kezdek, leírva a nagyiéknak, hogy mire készülünk. Kézen fogva egymást kezdünk sétálni a kicsiny városunkat átszelő folyóhoz, egyre csak azon emlékeket felidézve, amik ide kötnek. Magam előtt látom a kicsiny énem, ahogy ugrándozva halad a part felé, hátra hagyva a szüleit és az éppen akkor járni tanuló öccsét, mit sem törődve az intő szavakkal. Boldogan kacarászva gyűjti a járda szélén lévő virágokat és egy kisebb csokrot összeállítva, visszaszalad a családjához, hogy egy hatalmas mosollyal átnyújtsa azt édesanyjának. A következő kép már évekkel később játszódik a közeli játszótéren, ahogy az akkor talán öt vagy hat éves Jason kisfiús bájait bevetve próbál meggyőzni arról, hogy menjek vele hintázni, ami persze nem jött össze neki, mert én már túl idősnek tartottam magam effajta gyerekes dolgokhoz. Most, tíz év távlatából azonban jót mosolygok az akkori viselkedésemen és hirtelen kezdem húzni Jasont a hinták felé, aki ugyan nem érti a hirtelen irány változtatás okát, de készségesen követ.
-Hintázok veled!-ülök be elszántan az egyik játékba, mire Ő is így tesz.
-Nem gondolod, hogy elkéstél ezzel egy kicsit?-kuncog magában.
-Jobb később, mint soha.-rántom meg a vállam, Ő pedig helyeslően bólogat. Nem beszélgetünk, az egyetlen zaj forrás a hinta láncainak a nyikorgása és az arra járó autók zúgása. Mindketten magunkba mélyedve kémleljük a tájat, felidézve az itt játszódó emlékeket, mikor még nem csak ketten voltunk és egy nagy, boldog családként játszottunk. Eddigi életünket a városban töltöttünk, nyaranta egy-egy alkalommal leutazva a tengerhez. Sohasem jártam Szöulban, ahogy Jason és anya sem. Apa az egyetlen a családban, aki ott járt és vissza is jött onnan. Mindig azt mondogatta, hogy Szöul veszélyes hely és aki oda megy annak három lehetősége van. Pár nap után vissza tér az otthonába, vagy pár hónap múlva, vagy soha. Azt nem volt hajlandó elárulni, hogy miért ezek a lehetőségek, de valahogy éreztem, hogy az elsőt leszámítva egyik lehetőség sem valami pozitív. Arról fogalmam sincs, hogy mi van a fővárosban, de sokak szerint furcsa hely és jobb messziről elkerülni. Volt olyan osztálytársam általános iskolában, aki a családjával elutazott meglátogatni az egyik rokonukat és mikor azt mondtam apának, hogy én is el szeretnék menni Szöulba, csak annyit válaszolt, hogy ha visszatér JeongGuk a családjával, akkor mi is elutazunk pár napra. Epekedve vártam minden nap a kisfiút és a családját, naponta akár többször is elhaladva a házuk előtt, hogy megkérdezhessem milyen volt a fővárosban, de soha többé nem láttam sem Őt, sem a szüleit. A házukat egy idő után eladta az ingatlaniroda és egy másik család költözött be a helyükre. Örök rejtély övezi az eltűnésüket, mert eltűntek. Mindent itt hagytak, kivéve az utazáshoz szükséges holmijaikat. Soha nem jöttek vissza egyetlen egy dologért sem, még az annyira szeretett kutyájukért sem, akit aztán egy szép napon haza is vittem és közöltem a szüleimmel, hogy attól a pillanattól kezdve nálunk fog lakni, amíg a gazdái haza nem érkeznek, de soha sem jöttek érte.
-Félek Szöultól.-mondom ki a következő gondolatomat félhangosan, mire Jason rám kapja a tekintetét.
-Nem lesz baj. Akármi is van ott, Te vagy az, aki biztosan le tudja győzni. És tudod miért? Mert én hiszek benned. Hiszem, hogy az új környezetben is magadat tudod majd adni és nem változtat meg a nagy városi élet.
-Azt hiszem valamiféle szupererőt tulajdonítasz nekem, teljesen alaptalanul.-paskolom meg a hátát és felkelek a hintából, jelezve, hogy indulnunk kéne.
-Akarod, hogy elkísérjelek a beköltözéskor?-nyúl a kezem után és összekulcsolva kezeinket lóbálni kezdi azokat a levegőben, mintha kis iskolások lennénk.
-Félek, hogy nem jönnél haza. Apa nem keltett bennem jó benyomást a városról. Lehet nem is megyek el én sem.
-Dehát arról álmodoztál, hogy grafikus legyél! Már az elején feladnád? Ez nem vall rád.
-Ha lenne valamelyik másik egyetemen is ilyen szak, oda boldogan mennék, de Szöul...Azt hittem ennyi idősen majd tudni fogok valamit arról a helyről, de csak azt tudom, hogy felettébb furcsa, meg hogy hol helyezkedik el a térképen.
-Akkor jó lesz, ha utána jársz egy kicsit, mert egy hét múlva költözöl.-fordulunk be az utcánkba, majd haza érve szinte azonnal elnyom az álom.
Egy ismeretlen utcán állok, körülöttem csak a kihalt város. Nem tudom, hogy hol lehetek, ezért céltalanul kezdek sétálni a nekem tetsző irányba. Már egy jó ideje sétálhatok, de egy lelket sem látni egyik utcában sem. A házak ablakain tömör vasrácsok vannak, az ajtókon szintúgy. Különös légkör jelenik meg és uralma alá hajtva a várost, hirtelen lesz úrrá rajtam a félelem és kezdek el szaladni. Nem tudom mi vagy ki elől kell futnom, de érzem, hogy nem vagyok biztonságban. Sorra veszem a házakat, hátha valamelyikben el tudok bújni, de az összes be van rácsozva egytől egyig. Egy pillanatra hátra fordulok, hogy megnézzem követ-e valaki, ám mikor visszafordulok a semmiből terem előttem egy hatalmas vörösre festett épület. Ablakai és az ajtók nincsenek berácsozva, így minden erőmet összekaparva kezdek felé futni, de közelebb érve meglátom a feliratot az ajtó mellett lévő táblán, miszerint ez egy egyetemhez tartozó kollégium, méghozzá Szöulban. Ijedten kapom el a szemem a tábláról, mikor a hátam mögül lépéseket hallok. Egy idegen fiú közelít felém, körülbelül annyi idős lehet, mint én, és valahonnan nagyon ismerős, de nem tudom egy emberhez sem kapcsolni az arcát. Végül elém érve megáll és kedvesen rám mosolyog.
-Jó, hogy végre ideértél HaNeul. Már várlak egy ideje...
-Hintázok veled!-ülök be elszántan az egyik játékba, mire Ő is így tesz.
-Nem gondolod, hogy elkéstél ezzel egy kicsit?-kuncog magában.
-Jobb később, mint soha.-rántom meg a vállam, Ő pedig helyeslően bólogat. Nem beszélgetünk, az egyetlen zaj forrás a hinta láncainak a nyikorgása és az arra járó autók zúgása. Mindketten magunkba mélyedve kémleljük a tájat, felidézve az itt játszódó emlékeket, mikor még nem csak ketten voltunk és egy nagy, boldog családként játszottunk. Eddigi életünket a városban töltöttünk, nyaranta egy-egy alkalommal leutazva a tengerhez. Sohasem jártam Szöulban, ahogy Jason és anya sem. Apa az egyetlen a családban, aki ott járt és vissza is jött onnan. Mindig azt mondogatta, hogy Szöul veszélyes hely és aki oda megy annak három lehetősége van. Pár nap után vissza tér az otthonába, vagy pár hónap múlva, vagy soha. Azt nem volt hajlandó elárulni, hogy miért ezek a lehetőségek, de valahogy éreztem, hogy az elsőt leszámítva egyik lehetőség sem valami pozitív. Arról fogalmam sincs, hogy mi van a fővárosban, de sokak szerint furcsa hely és jobb messziről elkerülni. Volt olyan osztálytársam általános iskolában, aki a családjával elutazott meglátogatni az egyik rokonukat és mikor azt mondtam apának, hogy én is el szeretnék menni Szöulba, csak annyit válaszolt, hogy ha visszatér JeongGuk a családjával, akkor mi is elutazunk pár napra. Epekedve vártam minden nap a kisfiút és a családját, naponta akár többször is elhaladva a házuk előtt, hogy megkérdezhessem milyen volt a fővárosban, de soha többé nem láttam sem Őt, sem a szüleit. A házukat egy idő után eladta az ingatlaniroda és egy másik család költözött be a helyükre. Örök rejtély övezi az eltűnésüket, mert eltűntek. Mindent itt hagytak, kivéve az utazáshoz szükséges holmijaikat. Soha nem jöttek vissza egyetlen egy dologért sem, még az annyira szeretett kutyájukért sem, akit aztán egy szép napon haza is vittem és közöltem a szüleimmel, hogy attól a pillanattól kezdve nálunk fog lakni, amíg a gazdái haza nem érkeznek, de soha sem jöttek érte.
-Félek Szöultól.-mondom ki a következő gondolatomat félhangosan, mire Jason rám kapja a tekintetét.
-Nem lesz baj. Akármi is van ott, Te vagy az, aki biztosan le tudja győzni. És tudod miért? Mert én hiszek benned. Hiszem, hogy az új környezetben is magadat tudod majd adni és nem változtat meg a nagy városi élet.
-Azt hiszem valamiféle szupererőt tulajdonítasz nekem, teljesen alaptalanul.-paskolom meg a hátát és felkelek a hintából, jelezve, hogy indulnunk kéne.
-Akarod, hogy elkísérjelek a beköltözéskor?-nyúl a kezem után és összekulcsolva kezeinket lóbálni kezdi azokat a levegőben, mintha kis iskolások lennénk.
-Félek, hogy nem jönnél haza. Apa nem keltett bennem jó benyomást a városról. Lehet nem is megyek el én sem.
-Dehát arról álmodoztál, hogy grafikus legyél! Már az elején feladnád? Ez nem vall rád.
-Ha lenne valamelyik másik egyetemen is ilyen szak, oda boldogan mennék, de Szöul...Azt hittem ennyi idősen majd tudni fogok valamit arról a helyről, de csak azt tudom, hogy felettébb furcsa, meg hogy hol helyezkedik el a térképen.
-Akkor jó lesz, ha utána jársz egy kicsit, mert egy hét múlva költözöl.-fordulunk be az utcánkba, majd haza érve szinte azonnal elnyom az álom.
Egy ismeretlen utcán állok, körülöttem csak a kihalt város. Nem tudom, hogy hol lehetek, ezért céltalanul kezdek sétálni a nekem tetsző irányba. Már egy jó ideje sétálhatok, de egy lelket sem látni egyik utcában sem. A házak ablakain tömör vasrácsok vannak, az ajtókon szintúgy. Különös légkör jelenik meg és uralma alá hajtva a várost, hirtelen lesz úrrá rajtam a félelem és kezdek el szaladni. Nem tudom mi vagy ki elől kell futnom, de érzem, hogy nem vagyok biztonságban. Sorra veszem a házakat, hátha valamelyikben el tudok bújni, de az összes be van rácsozva egytől egyig. Egy pillanatra hátra fordulok, hogy megnézzem követ-e valaki, ám mikor visszafordulok a semmiből terem előttem egy hatalmas vörösre festett épület. Ablakai és az ajtók nincsenek berácsozva, így minden erőmet összekaparva kezdek felé futni, de közelebb érve meglátom a feliratot az ajtó mellett lévő táblán, miszerint ez egy egyetemhez tartozó kollégium, méghozzá Szöulban. Ijedten kapom el a szemem a tábláról, mikor a hátam mögül lépéseket hallok. Egy idegen fiú közelít felém, körülbelül annyi idős lehet, mint én, és valahonnan nagyon ismerős, de nem tudom egy emberhez sem kapcsolni az arcát. Végül elém érve megáll és kedvesen rám mosolyog.
-Jó, hogy végre ideértél HaNeul. Már várlak egy ideje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése