Szombat van. Augusztus huszonkilencedike. A nap, mikor végérvényesen és visszafordíthatatlanul elhagyom a biztonságot nyújtó szülővárosom, itt hagyva a még élő családtagjaimat. Idegesen járkálok a kicsi szobámban fel-alá, egyre csak azon gondolkodva, hogy inkább vissza pakolom a szekrényembe két bőröndöm tartalmát és nem megyek sehova. Elvégzek egy képzést és keresek munkát, itt, a jól megszokott környezetben. Már csak pár órám van hátra a vonatig, ami elvisz egészen a fővárosig, ahova még kevésbé akarok eljutni az álmom óta. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy ki volt az a fiú. Felidéztem minden ismerősöm arcát, de Őt nem tudom hova rakni, azt meg végképp nem, hogy mire célzott azzal, hogy már várt rám. Honnan tudta, hogy ki vagyok meg, hogy ott leszek valaha is? És az az épület is...Kollégium...Tényleg az lenne? Nem úgy tűnt, mintha diákokat fogadna magába, elvégre milyen kollégium vérvörös? Még csak ilyen színű házakkal sem találkozik az ember mindennap, nemhogy hivatalos intézménnyel. Sokat gondolkodtam ezen az álmon, szinte a napok minden percét ennek megfejtésével törtem, utána néztem a neten is az esetleges jelenteni valóknak, de nem jutottam semmire. Jason szerint csak túlságosan rá vagyok pörögve a költözésre, ennek következtében pedig görcsölök a dolgokon, aminek az ilyen hülye álmok lesznek a következményei.
-Készen állsz?-nyit be kopogás nélkül a szobába nagyi, ezzel kis híján a frászt hozva rám.
-Igen. Vagyis nem. Nem akarok elmenni! Kipakolok!-indulok meg a bőröndök felé.
-Gondolj arra, hogy anyád mit szeretne.-támaszkodik neki az ajtó keretnek és a reakciómat várja. Anya...Ő örült neki, hogy felvettek és azt akarná, hogy minden félelem nélkül vágjak neki az egyetemnek, de ott van apa is. Ő volt az, aki egyáltalán nem akarta, hogy oda menjek. Túlságosan veszélyesnek találta azt a helyet mindig is és egyedül nem akart elengedni, de azt sem vállalta volna, hogy mindannyian odaköltözzünk.
-Apa nem akarta, hogy oda menjek.-nézek a nagyira elszántan.
-Az is igaz, de ki vagy Te, ha meg sem próbálod? Ha már az elején feladod, mindenféle próbálkozás nélkül, kitagadlak a családból!-kezd hadonászni fenyegetően, de csak egy jóízű nevetést csal ki belőlem. Talán igaza van, talán nem, de egyszer élünk nem igaz? "Már alapból egy vesztes vagy, ha meg sem próbálod." Anya mindig ezt mondta, akármivel néztünk szembe.
-Megpróbálom!-jelentem ki határozottan, mire a nagyi egy mosoly kíséretében vissza csoszog a konyhába, hogy némi ennivalót készítsen össze.
-Megpróbálom!-jelentem ki határozottan, mire a nagyi egy mosoly kíséretében vissza csoszog a konyhába, hogy némi ennivalót készítsen össze.
Két bőrönddel, egy hátizsákkal és az öcsémmel állok az állomáson. Tíz perc múlva indul a vonatom, de mi csak állunk egymással szemben és bámuljuk a másikat. Az erre járók biztosan dilisnek tartanak, de hol érdekel az engem. Sosem voltam valami nagy sztár, ha búcsúzkodni kellett, de nyugtat a tudat, hogy Jason sem. Igazából nem is kellett elbúcsúznunk egymástól soha. Mindig egymás seggébe voltunk, ha akartuk, ha nem.
-Szóval...Vigyázz magadra! Ha bármi kell, csak hívj és indulok az első vonattal!-kezdi fixírozni a padlón futó repedéseket.
-Az én bátor kis öcsém.-rántom magamhoz egy hatalmas ölelésre.
-Az én bátor kis öcsém.-rántom magamhoz egy hatalmas ölelésre.
-Komolyan mondtam!-húzódik hátra, hogy a szemembe nézhessen.
-Először megnézem, hogy milyen is a fővárosunk. Talán nem is olyan rémes.-vágok valami mosolyhoz hasonló grimaszt, amin elröhögi magát.
-Na indulj, mert elmegy a vonatod.-bújik hozzám egy utolsó ölelésre.
-Ha odaértem felhívlak!-integetek neki a vonat ajtajából, majd keresve egy szabad, ablak melletti helyet, be is foglalom az elsőt. A szerelvény lassacskán indul el, és még látom, ahogy Jason a peronon állva integet nekem. A torkomban egyre csak növekvő gombóc miatt már alig tudom vissza tartani a sírásomat, de amint elhagyjuk az állomást utat engedek a könnyeimnek. Remélem minden jól fog alakulni vele kapcsolatban. Nem akarom magára hagyni ebben a helyzetben, mégis muszáj.
Előkeresve a fülesem kapcsolok valami kevésbé szomorú zenét, hátha javít valamit a kedvemen és így figyelem a mellettünk elhaladő tájat. Délután három óra, ami azt jelenti, hogy röpke két óra múlva, már Szöul szívében leszek. Tényleg nem tudom, hogy mit kéne kezdenem azzal az álommal...Biztos vagyok benne, hogy jelent valamit, meg, hogy ismerem a srácot és nem egy vadidegen vár rám. Bár ki tudja... Nem is biztos, hogy vár rám valaki. Jézusom HaNeul! Nehogy azt hidd, hogy leszéllsz a vonatról és a srác a nyakadba ugrik azzal a felkiáltással, hogy már várt. Csak egy hülye álom az egész! Egyedül leszek az egész városban, mint a kisujjam. Még jó, hogy a kollégium közel van az állomáshoz és küldtek térképet is. Mondjuk van egy sanda gyanúm, hogy én még így is el fogok tévedni, de maradjunk pozitívak! Ahj, hihetetlen, hogy mennyire álmosít ez az utazás...Úgy érzem magam, mint, aki napok óta nem aludt. Végül is van még közel másfél órám érkezésig, szóval pihenhetek egy kicsit.
-Már úton vagy?-szólal meg mögülem valaki, mire azonnal 180 fokos fordulatot veszek. Ő áll előttem. A múltkori fiú. De most nem a kihalt utcán vagyunk, hanem egy nyüzsgő városban és nyoma sincs a vörös épületnek.
-Ki vagy? És miért jelensz meg álmomban?
-Előbb válaszolj Te a kérdésemre.
-Igen úton vagyok! De honnan tudod, hogy ki vagyok és mégis mit akarsz tőlem?
-Hát nem emlékszel rám kicsi Neul?-dönti oldalra a fejét.
-Nem! Szóval boldog lennék, ha elmondanád!-hangom már igencsak kiabálásba megy át, de a körülöttünk rohanó emberek mit sem törődve velünk sietnek tovább.
-Ott a megálló.-mutat a hátam mögé, mire én is arra fordulok.-Ha beértél gyere csak egyenesen addig a kereszteződésig. Ott fordulj jobbra. Ha minden igaz beleütközöl majd egy fiúba. Mond neki, hogy Zicot keresed és menj vele. Értetted? Muszáj vele menned! Az életed múlhat rajta! Később velem is találkozhatsz majd Ziconál.-kezd hátrálni a négy sávos út felé.-Ja és akármit mond, tedd meg, ha nem akarsz meghalni már az első napon.-lép ki végérvényesen is az úttestre, ahol a másodperc tört része alatt ütközik neki egy autó, de az, mintha mi sem történt volna megy tovább. Hangos sikoltozásba kezdek és egyre csak az út szélén toporzékolok mentőért kiabálva, de az emberek még csak rám se néznek. Mi folyik itt? Ők nem látták, hogy elütötte a srácot egy vadbarom?Vagy ennyire érzéketlenek lennének?
Levegőért kapkodva dőlök előre az üllésemben, egy csomó furcsálló szempárral keresztezve. A kereszteződésig egyenesen, aztán jobbra, neki menni a srácnak és megmondani, hogy Zicot keresem. Tiszta. Talán. Végül is miért hallgatnék rá? Az egy dolog, hogy a kereszteződésnél mindenképp jobbra kell fordulni, de nem kötelező neki mennem egy ismeretlen srácnak. Mert ugye semmi garancia nincs arra, hogy ez a Zico tényleg létezik, mégis úgy érzem muszáj azt tennem, amit és ahogyan mondta. Nem azért, mert ha nem teszem elveszthetem az életem, ezt úgy hülyeségnek tartom, ahogy van, hanem egy megmagyarázhatatlan kötelék miatt. Ő ismer engem! Ezek szerint nekem is ismernem kéne őt! Emlékeznem rá, de nem megy...Talán ha megmondta volna a nevét...
Na jó, azt hiszem kezdek megőrülni! Ez csak egy buta álom volt, semmi több. Talán annyira igényem van arra, hogy ismerjek valakit ebben az útvesztőben, hogy magamnak kreáltam egyet. Igen, ez még logikusan is hangzik, szóval így kell lennie!
-Kisasszony nem szedelőzködik? Pár perc és beérünk a végállomásra!-von kérdőre kedvesen az egyik kalauz, mire csak egy kínos mosollyal elkezdem összeszedni a holmimat. Mire mindent elrakok és előbányászom a vékonyka kis őszi kabátom be is érünk. Az állomásról kiérve egyszerre vagyok nyugodt és ideges is. Egyrészről megnyugodtam, hogy az utca tele van emberekkel, másrészről pedig a vérnyomásom azonnal az egekbe szökik, ahogy megállapítom, hogy az elém táruló látvány pontosan megegyezik az álombéli képpel. Pár mély levegő vétel után komótosan indulok meg az utcán, miközben tárcsázom Jasont.
-Egyben vagy még?-szól bele köszönés helyett.
-Aha. És tudod mi történt? Álmodtam. Azzal a fiúval, akivel múltkor is. Tudta, hogy jövök! Azt mondta valami Zicot kell keresnem, ha ideértem, különben meghalhatok.-adok hangot a kiakadásomnak.
-Akkor állj neki megkeresni azt a tagot. Lehet, hogy jobban jársz, mintha egyedül flangálnál.
-És mi van, ha egy pszichopata? Vagy egy sorozatgyilkos?
-Ha oda küldött, nyilván nem az. Figyelj Neul...Még mindig hülyeségnek tartom ezt az egészet, de ha valaki azt mondja, hogy keresd XY-t, mert nála biztonságban vagy, akkor mit teszel?
-Megkeresem XY-t.-sóhajtok a telefonba.
-Na látod! Elég is volt a beszélgetésből, menj és keresd meg, nehogy valami történjen.
-Ha meghalok keresd Zicot.-teszem le a telefont és a zsebembe csúsztatom. Tulajdonképpen szép város Szöul és egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. Ha nem terjesztenének róla mindenféle rejtélyes meséket egész nap fel-le sétálgatnék itt, de ugye meg kell találnom Zicot. Nem is biztos, hogy beleütközök akárkibe is. Végül is ha úgy nézzük csiga tempóba vánszorgok a kb. húsz méterre lévő kereszteződéshez, a srác meg nyilván nem arra vár, hogy egy ilyen szerencsétlenség neki menjen.
-Hülye vagyok!-állapítom meg magam elé suttogva, ezzel egyidőben befordulva a sarkon, ahol várom az ütközést, de semmi sem történik. Ugye megmondtam, hogy hülye vagyok! Nem létezik semmilyen srác, akinek neki megyek, nem létezik Zico, meg a fiú se a fejemben! Nincs semmi borzalmas ebben a városban és....
-Elnézést!-ütközök neki valakinek lehajtott fejjel és már kerülném is ki az illetőt, de megragadja a karomat, ezzel megállásra késztetve.-Mondtam, hogy elnézést!-nézek fel rá ingerülten, ám nem számítok arra, hogy egy baba arcú, mégis elsőre inkább fenyegetőnek mondható sráccal találom szembe magam. Ő lenne az, aki elvisz Zicohoz?
-Halál szagod van.-szimatol a levegőbe.
-Hogy mi van?-nézek rá értetlenül. Mit jelent az, hogy halál szagom van?
-Halál szagod. Mégis mit nem értesz ezen? Netán új vagy?-mér végig, majd egy elégedett mosollyal nyugtázza, hogy fején találta a szöget.
-Hé Suga, ne kötekedj mindenféle ártatlan lánnyal.-jön közel egy szintén fekete hajú, kissé magasabb fiú. Na jó, azt hiszem most kéne azt mondanom, hogy Zicot keresem vagy futnom.
-Zicot keresem!-szedem össze az összes bátorságom.
-Hallod Hope, Zico kell neki.-röhög a másik képébe ezek szerint Suga.
-Ki mondta, hogy Őt kell keresned?-hajol egészen közel az arcomhoz a Hope nevű.
-Én elviszlek hozzá.-jelenik meg a semmiből egy srác mielőtt válaszolhatnék.
-U-Kwon. Téged is látni erre felé?
-Erre volt dolgom.-rántja meg a vállát a mellettem lévő fiú, majd megkerülve az előttünk lévő srácokat maga után kezd húzni az ismeretlenbe.
-Először megnézem, hogy milyen is a fővárosunk. Talán nem is olyan rémes.-vágok valami mosolyhoz hasonló grimaszt, amin elröhögi magát.
-Na indulj, mert elmegy a vonatod.-bújik hozzám egy utolsó ölelésre.
-Ha odaértem felhívlak!-integetek neki a vonat ajtajából, majd keresve egy szabad, ablak melletti helyet, be is foglalom az elsőt. A szerelvény lassacskán indul el, és még látom, ahogy Jason a peronon állva integet nekem. A torkomban egyre csak növekvő gombóc miatt már alig tudom vissza tartani a sírásomat, de amint elhagyjuk az állomást utat engedek a könnyeimnek. Remélem minden jól fog alakulni vele kapcsolatban. Nem akarom magára hagyni ebben a helyzetben, mégis muszáj.
Előkeresve a fülesem kapcsolok valami kevésbé szomorú zenét, hátha javít valamit a kedvemen és így figyelem a mellettünk elhaladő tájat. Délután három óra, ami azt jelenti, hogy röpke két óra múlva, már Szöul szívében leszek. Tényleg nem tudom, hogy mit kéne kezdenem azzal az álommal...Biztos vagyok benne, hogy jelent valamit, meg, hogy ismerem a srácot és nem egy vadidegen vár rám. Bár ki tudja... Nem is biztos, hogy vár rám valaki. Jézusom HaNeul! Nehogy azt hidd, hogy leszéllsz a vonatról és a srác a nyakadba ugrik azzal a felkiáltással, hogy már várt. Csak egy hülye álom az egész! Egyedül leszek az egész városban, mint a kisujjam. Még jó, hogy a kollégium közel van az állomáshoz és küldtek térképet is. Mondjuk van egy sanda gyanúm, hogy én még így is el fogok tévedni, de maradjunk pozitívak! Ahj, hihetetlen, hogy mennyire álmosít ez az utazás...Úgy érzem magam, mint, aki napok óta nem aludt. Végül is van még közel másfél órám érkezésig, szóval pihenhetek egy kicsit.
-Már úton vagy?-szólal meg mögülem valaki, mire azonnal 180 fokos fordulatot veszek. Ő áll előttem. A múltkori fiú. De most nem a kihalt utcán vagyunk, hanem egy nyüzsgő városban és nyoma sincs a vörös épületnek.
-Ki vagy? És miért jelensz meg álmomban?
-Előbb válaszolj Te a kérdésemre.
-Igen úton vagyok! De honnan tudod, hogy ki vagyok és mégis mit akarsz tőlem?
-Hát nem emlékszel rám kicsi Neul?-dönti oldalra a fejét.
-Nem! Szóval boldog lennék, ha elmondanád!-hangom már igencsak kiabálásba megy át, de a körülöttünk rohanó emberek mit sem törődve velünk sietnek tovább.
-Ott a megálló.-mutat a hátam mögé, mire én is arra fordulok.-Ha beértél gyere csak egyenesen addig a kereszteződésig. Ott fordulj jobbra. Ha minden igaz beleütközöl majd egy fiúba. Mond neki, hogy Zicot keresed és menj vele. Értetted? Muszáj vele menned! Az életed múlhat rajta! Később velem is találkozhatsz majd Ziconál.-kezd hátrálni a négy sávos út felé.-Ja és akármit mond, tedd meg, ha nem akarsz meghalni már az első napon.-lép ki végérvényesen is az úttestre, ahol a másodperc tört része alatt ütközik neki egy autó, de az, mintha mi sem történt volna megy tovább. Hangos sikoltozásba kezdek és egyre csak az út szélén toporzékolok mentőért kiabálva, de az emberek még csak rám se néznek. Mi folyik itt? Ők nem látták, hogy elütötte a srácot egy vadbarom?Vagy ennyire érzéketlenek lennének?
Levegőért kapkodva dőlök előre az üllésemben, egy csomó furcsálló szempárral keresztezve. A kereszteződésig egyenesen, aztán jobbra, neki menni a srácnak és megmondani, hogy Zicot keresem. Tiszta. Talán. Végül is miért hallgatnék rá? Az egy dolog, hogy a kereszteződésnél mindenképp jobbra kell fordulni, de nem kötelező neki mennem egy ismeretlen srácnak. Mert ugye semmi garancia nincs arra, hogy ez a Zico tényleg létezik, mégis úgy érzem muszáj azt tennem, amit és ahogyan mondta. Nem azért, mert ha nem teszem elveszthetem az életem, ezt úgy hülyeségnek tartom, ahogy van, hanem egy megmagyarázhatatlan kötelék miatt. Ő ismer engem! Ezek szerint nekem is ismernem kéne őt! Emlékeznem rá, de nem megy...Talán ha megmondta volna a nevét...
Na jó, azt hiszem kezdek megőrülni! Ez csak egy buta álom volt, semmi több. Talán annyira igényem van arra, hogy ismerjek valakit ebben az útvesztőben, hogy magamnak kreáltam egyet. Igen, ez még logikusan is hangzik, szóval így kell lennie!
-Kisasszony nem szedelőzködik? Pár perc és beérünk a végállomásra!-von kérdőre kedvesen az egyik kalauz, mire csak egy kínos mosollyal elkezdem összeszedni a holmimat. Mire mindent elrakok és előbányászom a vékonyka kis őszi kabátom be is érünk. Az állomásról kiérve egyszerre vagyok nyugodt és ideges is. Egyrészről megnyugodtam, hogy az utca tele van emberekkel, másrészről pedig a vérnyomásom azonnal az egekbe szökik, ahogy megállapítom, hogy az elém táruló látvány pontosan megegyezik az álombéli képpel. Pár mély levegő vétel után komótosan indulok meg az utcán, miközben tárcsázom Jasont.
-Egyben vagy még?-szól bele köszönés helyett.
-Aha. És tudod mi történt? Álmodtam. Azzal a fiúval, akivel múltkor is. Tudta, hogy jövök! Azt mondta valami Zicot kell keresnem, ha ideértem, különben meghalhatok.-adok hangot a kiakadásomnak.
-Akkor állj neki megkeresni azt a tagot. Lehet, hogy jobban jársz, mintha egyedül flangálnál.
-És mi van, ha egy pszichopata? Vagy egy sorozatgyilkos?
-Ha oda küldött, nyilván nem az. Figyelj Neul...Még mindig hülyeségnek tartom ezt az egészet, de ha valaki azt mondja, hogy keresd XY-t, mert nála biztonságban vagy, akkor mit teszel?
-Megkeresem XY-t.-sóhajtok a telefonba.
-Na látod! Elég is volt a beszélgetésből, menj és keresd meg, nehogy valami történjen.
-Ha meghalok keresd Zicot.-teszem le a telefont és a zsebembe csúsztatom. Tulajdonképpen szép város Szöul és egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. Ha nem terjesztenének róla mindenféle rejtélyes meséket egész nap fel-le sétálgatnék itt, de ugye meg kell találnom Zicot. Nem is biztos, hogy beleütközök akárkibe is. Végül is ha úgy nézzük csiga tempóba vánszorgok a kb. húsz méterre lévő kereszteződéshez, a srác meg nyilván nem arra vár, hogy egy ilyen szerencsétlenség neki menjen.
-Hülye vagyok!-állapítom meg magam elé suttogva, ezzel egyidőben befordulva a sarkon, ahol várom az ütközést, de semmi sem történik. Ugye megmondtam, hogy hülye vagyok! Nem létezik semmilyen srác, akinek neki megyek, nem létezik Zico, meg a fiú se a fejemben! Nincs semmi borzalmas ebben a városban és....
-Elnézést!-ütközök neki valakinek lehajtott fejjel és már kerülném is ki az illetőt, de megragadja a karomat, ezzel megállásra késztetve.-Mondtam, hogy elnézést!-nézek fel rá ingerülten, ám nem számítok arra, hogy egy baba arcú, mégis elsőre inkább fenyegetőnek mondható sráccal találom szembe magam. Ő lenne az, aki elvisz Zicohoz?
-Halál szagod van.-szimatol a levegőbe.
-Hogy mi van?-nézek rá értetlenül. Mit jelent az, hogy halál szagom van?
-Halál szagod. Mégis mit nem értesz ezen? Netán új vagy?-mér végig, majd egy elégedett mosollyal nyugtázza, hogy fején találta a szöget.
-Hé Suga, ne kötekedj mindenféle ártatlan lánnyal.-jön közel egy szintén fekete hajú, kissé magasabb fiú. Na jó, azt hiszem most kéne azt mondanom, hogy Zicot keresem vagy futnom.
-Zicot keresem!-szedem össze az összes bátorságom.
-Hallod Hope, Zico kell neki.-röhög a másik képébe ezek szerint Suga.
-Ki mondta, hogy Őt kell keresned?-hajol egészen közel az arcomhoz a Hope nevű.
-Én elviszlek hozzá.-jelenik meg a semmiből egy srác mielőtt válaszolhatnék.
-U-Kwon. Téged is látni erre felé?
-Erre volt dolgom.-rántja meg a vállát a mellettem lévő fiú, majd megkerülve az előttünk lévő srácokat maga után kezd húzni az ismeretlenbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése